vv

18

Üdvözöl a ducinok.uw.hu! Ezen az oldalon pornográf írások, képek, és egyéb 18 éven felülieknek szóló anyagok találhatóak, ezért megtekintését csak 18 éven felülieknek ajánljuk! Ha nem vagy még 18 éves, hagyd el az oldalt most.

kilep                  belep


A ruha sok mindent eltakar. Meg a hit is, és az érzések is. De nem mindent. A valóságot semmiképpen, mert vannak olyan helyzetek, amikor lekerül a ruha és maradnak a tények. Vagy csak kevés ruha takarja a nyilvánvalót. Egy szállodai szobában, egy meghitt erdei tisztáson, eldugott folyóparton, vagy éppen kapkodva, egy félreeső, éppen szabad munkahelyi konferenciateremben, a szűkre szabott ebédidőben. a kövér nő Előtte izgalmas várakozás, mert örök titkok tárulnak fel: a másik teste. Most nemcsak képeken, szavakban, visszafogott érintésekben, futó ölelésekben, hanem a maga teljes felületé ben. Bőr tapad a bőrhöz, illatok, szagok indulnak gerjesztő útjukra, a hő- és tapintásérzékelő idegvégződések teljes fordulatszámon, felkészülve a folyamatra, s az azt megkoronázó Beteljesülésre. Az én várakozásom már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött. A kamaszkor hormonviharaiban, s azok elcsendesülte után egyre jobban tudatosult bennem, hogy a másik nem szép és izgalmas, az a szó, hogy „nő", valami egészen más minőséget takar, a végső cél tárgyát, amelyet osztályozni, megismerni, majd megtapasztalni kell! Az osztályozás nem volt gond, valahogy tudtam, hogy a sovány testalkatú lányok, később - ahogy "komoly" ember lettem - nők tetszenek. Maximum a közepes fazon. Hogy ez öröklött vagy szerzett szűrő volt-e, nem tudom, de nem is lényeges. Úgyhogy a testesebb, pláne a kövér nőkre automatikusan rá sem néztem, kiestek a tudatomból, mintha nem is léteznének. Furcsa elgondolásaim, buta előítéleteim voltak velük kapcsolatban, amelyek még inkább taszítóan hatottak. Mert előfordultak szép számmal túlsúlyos nők a környezetemben. Az iskolában, az utcán, a strandon, a buszon, később a munkahelyeimen. Automatizmus ide, vagy oda, nem lehetett őket nem észre venni. Na, nem a méreteik miatt, hanem, mert annyira csúnyának, gusztustalannak tartottam őket, hogy néha - valami perverz inger hatására - elemzés alá vettem a mindennapi életüket. Nyáron láttam az izzadságtól csillogó arcukat, ruhájukon a sötét, nedves foltokat, a zilált hajat és tekintetet, ahogy küzdenek önmagukkal, megszenvedve minden lépést, cipelve a felesleges súlyt, amit akkoriban annak neveztem, ami: a hájat. Néha hallottam a szuszogásukat, a hörgéssé fajuló nehéz légzésüket, ahogy a szervezet követeli az egyre több és több oxigént, hogy működni tudjon, hogy egyáltalán életben maradjon. És hallottam az egymásnak csapódó bőrfelületek cuppanását, a nem látható, de könnyen elképzelhető irdatlan sonkák súrlódó hangjait. S bár valójában sosem éreztem, de képzeletemben szagok jelentek meg, az állott zsír és a mosdatlanság termékei. A kövér nők a tudatomban helyből büdösek voltak. S ez a tudat taszított a legjobban. Igyekeztem elkerülni őket a tömegben, elmenni mellőlük a zsúfolt buszon, nem egy fülkébe ülni velük a vonaton, nehogy megérezzem a szagukat! S ettől a kényszerképzettől még a vastag téli ruhapáncéljuk sem védett meg, mert szinte láttam, ahogy a ruharétegek alatt felmelegszik a zsír, mozgásba lendül a háj, és a túlmelegedett testet elkezdik hűteni a külvilág fele utat nem találó izzadságmirigyek. A strandon szétfolytak, a túlcsordult lét szorításában esetlenül bukdácsoltak rövid lábaikon. Az ilyen-olyan fürdőruhák nem takartak szinte semmit, s amikor leültek a fűre vagy elterültek a pokrócaikon, hogy napozzanak, olyanok voltak, mint a felfújt lakk bábúk. Csillogtak a napon, arcukon a megadás közömbössége, gondolataikban a reménytelen küzdelem a testükkel, a mindennapokkal, a főnökeikkel, az emberükkel. A formátlan test miatti kitaszítottságukkal. Volt, amikor sajnáltam őket, s örültem, hogy én nem vagyok kövér, és még jobban annak, hogy a magamfajta alkatúakat szeretem. Évtizedek teltek el, mire túljutottam az ellenérzéseimen, a sajnálaton, mert nem voltak személyes tapasztalataim velük kapcsolatban. Kívülről szemléltem őket, az embert nem is láttam, csak a taszító testet. Egyszer aztán jött valaki közülük, és megfordultak a dolgok. Persze, nem azonnal...kövérség és fogyás Megismertem őt, akiről először nem is tudtam, hogy kövér - de még milyen kövér!!! Közös érdeklődési kör, azonos gondolatok, azonos célok, különleges belső világ. Ennyi, ami nagyon sok, ha csak a szellemi oldalt nézzük. De tudtam, hogy e mögött a szellem mögött van egy test is - csak azt nem, hogy milyen az. Mivel a találkozásig nem láttam a lényegnek ezt az oldalát (még a képein sem igazán), elkezdtem fantáziálni, követve a bennem lévő sémát: maximum közepes testalkat, de inkább soványabb. Iyennek képzeltem, mert ilyennek akartam látni. Azután, amikor találkoztunk, mintha fejbe vertek volna! Ez az én formám! - gondoltam. Azonnal előjöttek az előítéletek, az ellenérzések, győztem csillapítani magam, hogy ne látsszon meg rajtam. Ebben segítségemre volt, hogy nagyon készültem a találkozóra, akartam beszélgetni vele, látni a maga valójában, megismerni ruhában és anélkül, s azt is, hogy ő is megismerjen engem. Beleadtam mindent, próbáltam nem észre venni a hatalmas méreteket, az egybefüggő, formátlan alakot, de már a találkozásunk utáni első percekben nehézségekbe ütköztem. Nekem is, mint mindenkinek, fontos az ölelés, a másik lényének fizikai érzete, a nagy felületek gyönyöre. S itt jöttek az első gondok. Akár hogy akartuk - mert ő is akarta -, nem tudtam átölelni, mert nem volt elég hosszú a karom! Szorítottam, helyezkedtem, mocorogtam, de nem ment. Be kellett látnom, hogy ami fizikai méret, azon változtatni nem lehet. A karom rövid volt, az ő hasa pedig nagyon nagy. Nemcsak kellemetlen, de rossz érzés is volt. Elkeserítő, csalódást okozó, habár előre nem alakítottam ki róla semmilyen modellt. S a végén már szomorúságában nevetséges, mint amikor a pincsikutya környékezi a bernáthegyit és nem megy vele semmire. De mégis meg akartuk ismerni egymást, ezért elmentünk egy csendes helyre, egy eldugott szobába, hogy csak magunk legyünk. Beszélgettünk, tétován kerülgettük egymást, újra és újra próbáltunk testi közelségbe kerülni egymással, amiben a nagy test újra és újra megakadályozott. Gondolataim elkalandoztak, nem rá figyeltem, hanem csak néztem, és próbáltam kitalálni: hogyan tovább? Egyáltalán: van-e értelme a tovább-nak? Akarom-e? Vonzott és taszított, de inkább az utóbbi. A megismerés késztetése azonban erősebb volt a kezdeti kudarcoknál, ezért nem adtam fel. Ezt ő is megérezte, és boldog volt. Elhízási fokozatok! Közben figyeltem magamat, a testi reakcióimat, a vágyamat, s igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy amióta megláttam, nem igazán éledezett a vágy, nem bizsergett az, aminek törvényszerűen bizseregnie kellett volna. Az akarás sehogy sem tudott úrrá lenni az ösztöneimen - reméltem, egyenlőre. S akkor nem volt szó, kérés, csak összehangolt mozdulatok - mert egyet akartunk, s egyféleképpen cselekedtünk. Ahogy fokozatosan megszűnt a ruhák takarása és elém tárult a teste, még jobban megdöbbentem. Most már nem fedett a blúz és a szoknya, nem tartottak a szoros fehérneműk - a test kiegyenlített, homogén felületű lett, a testrészek egymásra folytak, nem voltak izgató hegyek és rejtett völgyek. Volt csók, volt újra ölelés, de inkább csak kétségbeesett ölelési kísérlet, amikor is a puha zsírpárnák oldalra folytak, utat engedve erőlködéseimnek. Majd, amikor feladtam a harcot, visszatoccsantak a helyükre és a test újra nyugalomba került. A mindent és mindenkit elnyelő alattomos láp jutott eszembe, s ettől még jobban elment a kedvem az egésztől. Feküdtünk egymás mellett, és megint azon gondolkodtam, hogy mi lesz ebből? Fogyj le!Semmilyen fizikai és lelki késztetést nem éreztem a továbbiakra. Túl lenni rajta és elfelejteni! De az örök "hátha" valahol legbelül mégis átlendített ezeken a gondolatokon. Hozzábújtam, simogattam, puszilgattam, ahol értem, s láttam, hogy jól esik neki és boldog. Próbáltunk játszadozni egymással - több-kevesebb sikerrel, mert a kövér test egyszerűe n nem engedett hozzáférni egyes részeihez. Olyan részekhez, amelyek az öröm forrásai lettek volna mindkettőnknek. Pedig ő is igyekezett, mindenfélével próbálkozott, láttam a kétségbeesett akarást és az erőlködést, hogy legyőzze testének korlátait, hogy kordában tartsa az ide-oda lendülő melleket, hasat, hogy helyet csináljon nekem a megismeréshez. És erőlködtem én is, mert értettem a szándékát és segíteni akartam neki. Nem az örömszerzésre figyeltünk, hanem a valóság kompenzálására. Egy idő után fizikailag és lelkileg is teljesen elfáradtam, az elkezdett mozdulatok abba maradtak, lihegve feküdtünk egymás mellett, de nem a gyönyörtől, hanem a gyönyör elérését célzó kemény fizikai munkától. A vágyam a holdban, nem kívántam a teljes megismerést, a játék betetőzését, csak aludni akartam, kipihenni az értelmetlen erőfeszítéseket. Ezt megérezhette ő is, mert hagyott, nem kezdeményezett tovább, nem erőltette a folytatást. Lassan nehéz, szakadozott álomba merültem, sötét, elérhetetlen fantomokat kergettem, vagy ők kergettek engem. Pár óra alvás után, hajnalban ébredtem, fáradtabban, mint elalvás előtt. Ő már fent volt, lehet, hogy nem is aludt semmit. Talán számba vette az adottságait, a lehetőségeit és a korlátait. Arca nyúzott volt, a kialvatlanság ráncai ültek szeme sarkában. Egymásra néztünk, majd fejünket a párnába fúrtuk - mindegyikőnk a sajátjába -, mintha gondolkodnánk. Nem szóltam, nem volt mit mondanom. Ott feküdt mellettem hason, szétterülve, súlyosan. A felesleg oldalt kitüremkedett, fokozva az amúgy is komoly méreteket. Végül ő törte meg a csendet. Felült, rám nézett és megkérdezte: - Ugye, ez a baj? - s megfogta vastag karját, megérintette a melleit, majd hatalmas hasára tette a kezét. Szemében szomorúság, lemondás, egy el sem kezdődött szép lezárásának tudomásulvétele tükröződött. Tekintete fényes volt, majd fénycseppek indultak útnak húsos arcán, s a még mindig a hasán nyugvó kezére csöppentek. Nem tudtam mit mondani. Hogy ne kelljen a szemébe néznem, visszahajtottam a fejem a párnára, s - ahelyett, hogy elkezdtem volna érezni a szituációt - újra csak a gondolkodást választottam.